Ahogy a smaragdzöld dombok után beérünk az apró faluba, ismerős a látvány, ismerősek az emberek arcai. Már tudják, hogy jövünk, néhányan integetnek, ahogy haladunk a kisbusszal mellettük. A projekt-irodánál állunk meg. Vasárnap délután van és azért jöttünk, hogy egy hetes tábort tartsunk a gyerekeknek.
Kipakolunk és egy gyors ebéd után én Marcival elindulok, hogy körbejárjuk a házakat és szóljunk a szülőknek a táborról. Ahogy sétálunk gyerekek csapódnak hozzánk és hatalmas érdeklődéssel vesznek körül minket. Nekem ez az első táborom, úgyhogy nagyon kíváncsiak rá ki vagyok. Nézem a gyerekeket és csodálom milyen gyönyörűek.
Este nekiláttunk, hogy megbeszéljük és összerakjuk az elkövetkező hetet. Rendszereztük a játékokat, feladatokat, ötleteket korosztály szerint. A gyerekeket négy csoportba osztottuk be akik minden nap ugyanabban az időpontban jöttek a táborba:
9:00 – 10:30 Ovisok
11:00 – 12:30 Iskolaelőkészítősök
14:00 – 16:00 Kisiskolások
16:30 – 18:30 Kamaszok
Hétfő. Az első reggel. Izgatottan vártam milyen lesz ez a nap. Gyors reggeli és kávé után már mentünk is a gyerekekért, mivel ők még kicsik, házhoz mentünk értük. Az elmúlt évek táborainak nyomai még ott éltek bennük – ujjongva, boldogan fogták meg a kezünket és dalolva sétáltunk vissza a projekt-iroda kertjébe, ahol már kikészítve várták őket a játékok. Volt gyurma, kártya, építőkocka, festés, diavetítés, olvasás, labdázás, akadálypálya. Arra külön figyeltünk, hogy olyan foglalkozásokkal készüljünk, ami játékos, de fejlesztő, oktató hatású is.
A második csoportban nem voltak olyan sokan, egy önkéntesre jutott egy gyerek, így itt sokkal mélyebb személyes kapcsolatok tudtak kialakulni. De figyeltünk rá, hogy közös, csoportos játékok is legyenek, és senki ne érezze magát kirekesztve. Párszor például velem akart játszani egy kislány, amikor én pont egy másik lánnyal játszottam. Odahívtam és mondtam neki, hogy maradjon, itt mindenki a barátunk, és közösen, együtt még jobb játszani.
Mindeközben bent az épületben két gyerekkel naponta tanultunk, hogy segítsünk nekik felkészülni a javítóvizsgára.
A kisiskolások közül nagyon sokan eljöttek. Itt volt foci, bújocska, festés, kártyázás, rajzolás, sőt néhány gyerek saját fantáziából saját játékot talált ki, amit közösen tudtak játszani gyerekek és önkéntesek.
A kamaszok létszáma változó volt, de minden nap felbukkant egy kisebb csoport. Velük szabadabb volt a foglalkozás, fociztunk, beszélgettünk, kártyáztunk, karkötőt készítettünk. Ja, és ping-pongoztunk. Ez minden csoportnál nagy kedvenc volt.
Ez volt a negyedik tábor amit az Alapítvány szervezett. A gyerekek ez alatt az öt nap alatt rengeteg mindenben mutattak együttműködést, türelmet, fegyelmezettséget és bár voltak kihágások, a szabályokat igyekeztünk betartatni mindenkivel – nincs csúnya beszéd, verekedés vagy a másik csúfolása. Nagyon jó volt látni, hogy napról napra nagyobb volt az összetartás.
“Gizi mama” – az egyik önkéntesünk, akit az első táborban a gyerekek nevezték el így, rendületlenül “főzte” minden csoport résztvevőinek a párizsis kenyeret, amit imádtak a gyerekek.
Esténként páran a kamaszokkal bandáztunk ami szerintem a tábor egyik legjobb része volt. Itt alakultak ki mélyebb beszélgetések és ilyenkor tudtuk egymást jobban megismerni. És mit csináltunk szinte minden este? Ipi-apacsoztunk. Így igaz. 12 és 40 éves kor között voltunk és mindenki úgy játszott mintha az élete múlott volna rajta. Voltak hatalmas futások, nevetések és esések, de a legfelemelőbb része az egésznek az együttjátszás volt. Emlékszem egyik este csak bújocskáztunk, és két másik önkéntessel meg három kamasz fiúval a faluból egy utánfutóban bújtunk el. Hárman belefeküdtünk, ketten pedig alámásztak és úgy lapítottunk hogy még a szívveréseket is hallani lehetett. Mint később kiderült mi mindhárman önkéntesek ugyanazt éreztük – itt éltünk meg egy gyönyörű élményt: ahogy ott feküdtünk a csillagos égbolt alatt és csak egymás lélegzetét hallottuk hirtelen ismét gyerekek voltunk. Gyerekek, akik együtt játszanak, akik együtt izgulnak és ebben a csodálatos pillanatban hirtelen minden más eltűnt: nem számított ki hány éves, ki mivel foglalkozik, kinek milyen a bőrszíne vagy honnan származik. Akkor ott csak egy dolog volt fontos: hogy nehogy a húnyó megtaláljon minket.
Az egész tábor egy hihetetlenül felemelő élmény volt és remélem a gyerekeknek is annyit adott mint nekünk.
Zsófi a szemüveg projektet intézte rendületlenül, ezt a projektet már nagyon régen tervezzük, közösen a VisFontis egyesülettel. Idén végre megvalósulni látszik, hogy szemüveget kapjanak azok a gyerekek, akiknek szükségük van rá. Még júniusban eljött Bódvalenkére egy szakember, aki egy első szűrést végzett az összes gyereknél, hogy tudjuk, hogy kinek lehet szüksége szemüvegre. Így a tábor alatt Zsófi minden nap más gyereket vitt szemészhez (Edelénybe illetve Miskolcra). A tábor végére sikerült a gyerekek többségének elintézni a szemüveghez szükséges vizsgálatokat.
Köszönjük a Magyar Református Szeretetszolgálatnak, hogy használhatjuk a projektirodát valamint a VisFontis Egyesületnek, hogy támogatta az önkéntesek útiköltségét.
.
